Sziasztok!

A hét közepén, szerdán „tértem vissza” a versenyzéshez a betegségem után. Az előzményekhez képest, kimondottan jól sikerült, bár ez a furcsa mód hétköznapi C2-es verseny, nem kimondottan kedvezett nekem a pálya szempontjából…

Kedden utaztunk le a csapattal Szlovéniába, kicsit fáradt voltam aznap, mert az előző napon iktattam be az első igazán kemény intervallokat, mióta jól vagyok. Ezek meglepően jól sikerültek, a wattmérőm szerint, csak 4-8 wattal tudtam kevesebbet, egy 4 perces intervallnál, mint korábban. Ez nagyon kicsi különbség, szóval hirtelen elég optimista lettem.

Visszatérve a versenyhez, a pálya valami félelmetesen gagyi volt… Egy szőlőföld dombjain jelölték ki a pályát, szinte semmi normális emelkedő, leejtő nem volt benne, csak „hullámok”. Mindez sok részen, gyakorlatilag golfpályákra emlékeztető fűben, nulla árnyékkal a 35 fokban. A bosszantó az egészben, hogy ott voltunk a gyönyörű hegyek között, de a pálya, közöttük a völgyben lett kijelölve.

A verseny végül, ahogy várható volt bolyozást hozott. A rajtól együtt mentünk, eleinte még többen viszont az utolsó körökre már csak 4-en maradtunk. A szerencse az volt, hogy Juhász Zsolti is ott volt a top 4-ben. Persze végig ment a taktikázás, mindenki próbált „matekozni”. Én csak a verseny utolsó 3-4 körében kezdtem aktiválni magam, addig csak „utaztam”, mert nem akartam már az elején túlvállalni így visszatérésképpen. Az utolsó néhány körig nem is volt túl nagy tempó, mert senki nem akart vezetni, de persze azért voltak próbálkozások (lószolgatások). Zsolti segítségével az utolsó 2 körben én próbálkoztam elszakadni… Én mentem elől, Zsolti mögöttem, én megindultam, ő pedig nem jött velem, ergo a többiek némi hátrányba kerültek mögötte. Azonban ez nem jött be, mert még nem is volt bennem elég power ehhez, meg mindenütt széles volt a pálya, így nem igazán tudtam olyan előnyt csinálni, hogy hazaérjek. Azért jó próbálkozás volt, ezért Zsoltinak óriási köszönet! Így az utolsó kör, egyetlen valamire való emelkedőjére maradt a döntés. Mindenki maxra kapcsolt, én is, de ehhez nem vagyok elég robbanékony, az argentin és az ukrán bajnok mögött kicsit megúsztam és végül a 3. helyen jöttem be. Zsolti 4. Szatmári Andris 10. Bogár Gábor 14. lett.

Végül is, visszatérésnek jó volt, ahhoz képest nem is ment rosszul, főleg ha belegondolok 2 hete ilyenkor még az ágyból is alig tudtam kimászni…

Most néhány napot itthon készülök tovább, majd kedden irány Kanada, ahol jövő hét szombaton, a soron következő világkupán veszek részt, majd egy héttel később az USA-ban szintén egy VK vár rám. Szorítsatok majd, szükség lesz rá, illetve követhetitek a versenyt az interneten is, élőben!

Andris

Volt még néhány nehéz nap, de úgy tűnik továbbra is zaklathatok mindenkit a naplómmal .  A viccet félretéve, már teljesen meggyógyultam, mi több, már keményen készülök is…

Legutóbb, amikor jelentkeztem, még nem voltam „csúcsformában”, konkrétan 4-5 napig ment a hasam a betegségem kezdete után, valami eszméletlen módon, de ezt most nem is részletezném… Ez úgy legyengített, hogy valami szörnyű állapotba kerültem, teljesen legyengültem. Viszont mikor kezdet elmúlni ez a problémám, szinte óráról órára jobban éreztem magam. Amint megmaradt bennem némi tápanyag, máris éreztem némi affinitást valami sport foglakozáshoz.

Amikor elkezdtem edzeni, Olcsival az öcsémmel, még nagyon gyenge voltam. Néha megpróbáltunk gyorsabban menni, de az erőnlétem némi csorbát szenvedett és inkább le is szakadtam, nem is gondoltam, hogy lehetek ilyen gyenge… De ekkor is napról napra javult az erőnlétem és a múlt héten már rendes edzéseket is végeztem, mialatt már kezdem visszanyerni a formámat.

Továbbra is igyekszem visszanyerni az erőmet, sőt, a héten, szerdán már versenyzek is, Szlovéniában egy C2-es versenyen. Jó lesz ez a verseny visszarázódásnak, edzésnek. Ez után pedig 28-án már utazunk is a tengerentúlra, két világkupára, szóval szükségem lesz powerre… Úgy érzem addigra ismét top formában lehetek. De addig még jelentkezek, Szlovénia után!

Andris

Mint sokan tudjátok már, a múlthéten nem tudtam rajthoz állni a 4 napos Alpentour utolsó szakszán gyomorproblémák miatt, de nem úsztam meg ilyen egyszerűen, végül mentővel szállítottak kórházba…

Offenburg után, optimistán és magabiztosan álltam rajthoz ezen a 4 napos maraton versenyen, bár a 13-as rajtszámom alapján sejthettem volna, hogy nem ez lesz az én versenyem . De alapvetően nem vagyok babonás, szóval nem is igazán foglalkoztam vele.

Csütörtökön rajtolt a verseny, de valahogy még nem éreztem magam 100-asnak, mert az előző hétvégén eléggé kihajtottam magam. Úgy gondoltam azért el kell, hogy tudjak menni az elejével, még akkor is, ha Ralph Naff is itt van. Az első 22 kilométerben szinte csak felfelé mentünk csaknem 1000 méter szintet… Már az eleje se esett túl jól, és a hegy közepe után le is szakadtam az élen haladókról, de pl. Naff még hamarabb megúszott, a hegy tetejére azért kb. egyszerre értünk a 10. helyen. Itt igen kellemetlen idő volt, esett és nem volt több 10 foknál. Ez szörnyen esett nekem, kissé lefagytam… Lefelé egyszerűen képtelen voltam átmelegíteni az izmaimat, totál lemerevedtem. Sokan el is mentek mellettem, mire lejjebb értünk és ismét elértem az „üzemi hőmérsékletet”. A 67 kilométeres szakasz vége felé sokat javítottam és 17. lettem.

Másnapra azért már jobb állapotban éreztem magam, még az előző nehéz szakasz ellenére is. 56 km. és 2400 méter szint várt ránk, melyben 2x kellett felmenni csaknem 2000 méter magasra. Az erőmet is jobban beosztottam, már az elején megúsztam, ha úgy éreztem jobb lesz így. Az első hegyre még 10-ben értem fel, de a másodikra, ahova már helyenként hóban kellett tolni a bringát már a top 5-ben voltam. Innen azonban lefelé jött a verseny legextrémebb szakasza, sok tolós, bokatörős résszel, de ez meglepőn jól ment, le is szakadt rólam mindenki, akikkel még egy csoportban voltunk. Nem sokkal később viszont, utolért a végzetem, ledefketeltem… Megpróbáltam megcsinálni, de hiába raktam bele egy belsőt, az ismét kilyukadt 100 méterrel odébb. Innen bő 10-13 km következett felnin, a depóig. Mire odaértem ismét óriási hátrányba kerültem, a 33. helyen jöttem be.

Szombaton egy 15 kilométeres 1100 szintet tartogató időfutam volt a program. Itt végre minden jól alakult 5. lettem. Az összetettben is feljöttem 5 helyet, 20. voltam.

Az utolsó nap reggelén, már kicsit furcsán éreztem magam, de elfogyasztottam a szokásos reggelimet, ez után azonban egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Még kigurultam a rajthoz, de a gyomromat nem éreztem túl fittnek és erőm se nagyon volt. Már be se álltam a starthoz, csak leültem egy padra és néztem ki a fejemből, nem tudtam mást tenni… Végül visszavittek a szállásra.

Nem voltam boldog, de azt gondoltam megúszom ezzel a „kis” rosszulléttel, meg a lelkiismeret furdalással, hogy kiálltam a versenyből… Sajnos azonban nem így lett, mert egyre rosszabbul lettem. Még aznap délután megpróbáltak hazavinni Magyarországra, de már az autóig se tudtam egyedül eljutni, segítség kellett. Nem is jutottunk messzire, kb 10 kilométer után mondtam, hogy nem fogom kibírni az utat, vigyenek vissza… Valter Tibivel egyeztetve megbeszéltük, hogy a versenyirodánál találkoztunk, de ott már számomra lehúzták a rolót… Addig fajult a dolog, hogy kifeküdtem a parkolóban, nem érdekelt semmi, alig voltam magamnál. Lezsibbadt mindenem, nem éreztem az ujjaimat, hányingerem volt, meg WC-re is kellett volna mennem, de nem tudtam semmit csinálni, csak feküdtem a kavicsokon és küzdöttem. Ekkor már hívták a mentőket, akik 5 perc alatt kint voltak. Innen kicsit javult a helyzet, megvizsgáltak, kaptam egy oxigénmaszkot, majd hordágyra raktak és irány a schladmingi kórház. Még azt hiszem soha nem voltam ilyen rossz állapotban… A korházban egy nagyon kedves és segítőkész doktornő vett kezelésbe, egyből infúzióra raktak, ami rengeteget javított az állapotomon. Majd egy sor vizsgálat jött minek után azt mondták, ha nagyon akarok, visszamehetek a szállásra, de megpróbáltam felülni és éreztem, innen nem megyek ma sehova… Olyan gyenge voltam, hogy képtelen voltam egyedül felkelni. Végül a korházban töltöttem az éjszakát, folyamatosan különféle infúziókra kötve, az állandó hasmenésem és a magas lázam miatt. A legnagyobb gondom az volt, hogy a WC-re se tudtam önállóan kimenni, mindig segítség kellett, azt hittem soha nem lesz vége ennek…

Végül reggelre sokat javultam, csak hihetetlen gyenge voltam, minden mozdulatot komolyan meg kellett gondolni, el se tudtam eddig képzelni milyen is ez, de még folyton csöpögött belém az infúzió. Végül dél körül engedtek ki, azt mondták, ha akarok, mehetek haza, de jobbnak látnák ha még nem indulnék neki az 5-6 órás útnak. Végül úgy döntöttem megyek, elég volt a korházból, irány Magyarország!

Szerencsére az utat megúsztam különösebb gondok nélkül, most már itthon gyógyulok. A sportkórházban is voltam egy kivizsgáláson, ahol az orvosok rögtön megijedtek, hogy nem-e a Németországban mostanság „divatos” EHEC fertőzésem van, de később megnyugtattak, hogy nem az. Egyelőre biztosat még senki nem tudott mondani mi is volt ez…

Most már azért sokkal jobban vagyok, csak még elég gyenge, de napról napra javulok. A hétvégén lenne egy C1 versenyem Samobor-ban, de még kérdéses rajthoz tudok-e állni. Most úgy tűnik nem…

Minden esetre köszönöm mindenkinek a sok segítséget kint és itthon is, nem tudom mi lett volna velem nélkületek (most nem is tudnék mindenkit felsorolni, ezért el se kezdem), valószínű nem lennék itt…

Ha van valami friss hírem jelentkezek!

Üdv: Andris

Sajnos csak most, egy héttel megkésve sikerült feltennem az offenburgi naplómat, mivel nem volt kint internetem, de azóta sajnos történt egy két, igen kellemetlen dolog is, legfőképp egy „kórházlátogatás”… Hamarosan erről is beszámolok…

Nagyon kemény hétvége volt ez is, ráadásul minden évben az offenburgi világkupa az év csúcspontja, mindig itt vagyunk a legtöbben, ezen a versenyen mindenki meg akarja mutatni, mit tud. Nagyon örülök, hogy pont itt sikerült kihoznom a maximumot. Most megint új célokat kell kitűznöm…

Mint múlthéten írtam, hétfőn átutaztunk Angliából, Offenburgba. Ezúttal többé-kevésbé zökkenőmentesen telt az út. Csóka Gergő (Csoki) felvett minket Münchenben és éjszaka meg is érkeztünk a szállásunkra, ami inkább egy kéjbarlangra emlékeztetett… Nem tudom miket szoktak rendezni itt…

Így csaknem egy hetünk volt Zsoltival pályát járni, illetve neki kicsivel kevesebb, mert az ő versenye szombaton volt. Persze minden más versenyző is ide utazott egyenesen Angliából, már a hét elején nagy volt a nyüzsgés a pálya körül. Teljes nyugalomban tudtunk készülni, csak edzeni és pihenni kellett. Csütörtökön még kiegészültünk az egész csapattal.

Minden optimális volt egy jó versenyhez, célnak a top 40-et lőttem be, bár a startlistát nézegetve, tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. A világkupa állása alapján 48. voltam így ide is szólítottak.

A rajtom rendben volt, kb. őriztem a pozíciómat, de később ismét nem volt szerencsém a „húsdarálóban”… Még a felvezető körben az egyik lefelében, valaki kivitte az első kerekemet, de nem estem el igazából, csak a bringám került földre én meg leléptem. Ez alatt persze rengetegen elmentek, ismét megkezdhettem az előzgetést… Azonban felfelé amikor megpróbáltam megfogni a bal szarvamat, egyszer csak a kezemben maradt, jól meg is lepődtem… J Valószínű az esésnél sérült meg, de nem problémáztam, eldobtam. A startkör után a 77. helyről kezdhettem meg a felzárkózást, elég távolínak tűnt az áhított top 40. Persze ilyen hátul, már még jobban bedugul a pálya, tehát próbáltam menni mindenütt… Körről, körre jöttem fel, még 24. köridőt is mentem. Néhány kört mentem Wolfram Kurschat társaságában, aki lefelé elég lassan közlekedett, de Manuel Fumic-ra is re raktam a kereket egy darabig. A németek persze őrjöngtek amikor ők jöttek, amit én is igyekeztem magamra venni , hogy egy kis plusz inspirációt kapjak. De még Ralph Naff-fal is mentem néhány kört, szóval nem volt hiány a nagy nevekből a környékemen… A 7 körös verseny kicsit talán hosszabbra sikeredett, mint kellett volna, sokan meg is haltak így a végére, de nekem ez jól jött a rosszul sikerült rajt után, bár az utolsó kör már nagyon „fájt” nekem is. Az utolsó meredek emelkedőn, már iszonyú volt felmenni, a lábaim már olyanok voltak, mint egy bot. De hajrázni kellett még, ezért utolsó erőmből, mindent beleadtam. A célba a 36. helyen értem be, finoman fogalmazva is kimerülve… Ez további 34 UCI, valamint világkupa pontot jelent.

Minden esetre boldog voltom és vagyok ezzel a helyezéssel, mivel ismét sikerült megjavítanom a legjobb VK. helyezésemet és persze ez is az eddigi legjobb felnőtt férfi helyezése Magyarországnak. A szezon elején még nem mertem ilyen helyezésben gondolkodni, most meg ismét új célt kell kitűznöm. Cél a top 30, a következő világkupán, ami Kanadában lesz! A VK. összetettjében is 42. vagyok, szóval innen még akármi is lehet… De addig még van pár verseny.

Azért magyar szempontból ismét sikeres világkupát zártunk, mert Benkó Barbi ismét második lett az U23-as lányoknál, amivel őrzi az összetett elsőséget! Juhász Zsolti pedig a csapatból 17. lett szintén U23-ban! Mindenkinek nagy gratula!

Nagy köszönet ismét a csapatnak a sok segítségért, valamint edzőmnek Szöllőssy Istvánnak a felkészítésemért. Ők is sokban hozzájárultak ehhez az eredményhez!

Andris