Legújabb helyünk, és úgy tűnik, hogy a jövőben visszajáró vendégek leszünk: Almería, pontosabban onnan bőven északra Garrucha. Mivel vagy 80km-re van Almeríától, hívjuk csak Garruchának. A válogatott, kiegészülve budaörsiekkel, és Uniqásokkal, együtt érkezett Malagába repülővel, ahová, ha ügyes az ember, akár 50alatt is el lehet jutni. Mivel mi csoporttal jöttünk 70körül alakult a jegy. Innen Garrucha igen messze van, majdnem 300km, de ez majd végig autópályán, és a autóbérlés is olyan olcsó, hogy a tábor teljes tartamára béreltünk 4autót. Biztosítással együtt egy Opel Combo 10euro/nap!. Így 3óra alatt lehet Malagából kényelmesen felérni Garruchába, illetve innentől legalább mobilisak vagyunk. Ez itt fontos, mert az uszoda jelenleg 8km-re van Mojácarban, míg futópálya Aguilasban, 30km-re található. Ezek az utak kihaltsága miatt időben itt nem távolságok, autó nélkül azonban nehézkes lenne.

Egyébként akinek pénz nem számít, repülhet Almeriába is vagy Alicantéba. Mindkettő sokkal közelebb van, mint Malaga, csak némileg borsosabb áron.

Egy magyar úriember, Somogyi Lászlónak köszönhetően minden igényünk azonnal ki van elégítve, kezdve a tökéletes étkezésen keresztül az uszodabérlésig (ez is elég olcsó 10euro/óra/pálya). A környéken az utak minősége kiváló, és az eddigi sláger hely, Kanári-szigetekkel ellentétben lehet menni síkot is. Ráadásul nincs orkán szél. Az autósoktól még egyetlen dudát sem kaptunk, pedig non-stop kettes sorban haladunk, autós kíséréssel. Futáshoz a környéken rengeteg földút van, melyek kellemesen hullámosak, és narancs valamint citrom ültetvényeken vezetnek át.

A szállás, köszönhetően a térségen átsöpört ingatlan boomnak, igazán olcsó, hiszen majd minden szálloda üresen áll, főleg ebben az időszakban. 28euroért/nap félpanzióval egy olyan hotelt kap a sportoló, ahol két ágy mellett az apartmanban teljesen felszerelt konyha, nappali kanapéval, fotelekkel áll rendelkezésre, ingyenes wifivel ellátva.

Úgy gondolom, hogy ha tényleg edzeni akarunk, nem pedig napozni, akkor a 15-20fok közötti hőmérséklet éppen ideális. Kerékpározni főleg rövidben lehet ilyenkor január-februárban is, futni akár atlétában is. Ár/érték arányban tehát abszolút az első helyre teszem eddigi edzőtábor helyeim között, hiszen egy 2hetes tábor kihozható 200ezer forint alatt.

Ami a jövőben még inkább tökéletes helyszínné teszi, hogy a tervek szerint 2013tól a szomszédban felépül egy 25-ös és egy 50-es uszoda, mellettük egy rekortán futópályával. A szállások árai pedig a hatalmas kínálatnak köszönhetően tovább fognak esni. 20-25euro körüli árról megy most a alkudozás …

Egy szó, mint száz, jövőre visszatérünk, ez bizonyos.

Akkor következzen a női top10, közkívánatra. Távtól, kortól függetlenül.

Erika Molnár: bár nagy címet nem szerzett, de szégyellje magát minden magyar triatlonos, akinek ez a név nem mond semmit. 97-ben VK bronzzal tört be a világ élvonalába, aztán nyert pár VK-t ha már belejött. Európában, meg ha elindult egy ITU-n akkor a dobogó volt a minimum. a gyümölcse pedig a világranglista 2ik helye lett! Előtte csak az a Carney maradt, aki sokáig a legtöbb VK-t nyert női versenyző volt 12VK-val. Pár éve Fernandes előzte meg. Az ausztrálok akkoriban azért győzködték Vörit, az edzőjét, hogy menjenek ki, majd ők megtanítják Erikát úszni, és akkor végre a Carney-t valaki lenyomja. Kicsit már unták, hogy ők a háttérbe vannak szorítva…

Sonja Krolik: Igazi őskövület. Akkor kezdte (mint Erika), amikor még az ifik is rövidtávon versenyeztek. Ő meg agyonverte az ifiket, meg ha már ott volt, a juniorokat, aztán utolsó évesként már a felnőtteket is. Engem mindig lefutott, de azért ez nem volt akkora szégyen, mert a fél fiú mezőny így járt. Úszásban mint a balta bot nélkül, de onnantól férfi sebességgel közlekedett. Szumma időben sikerült elveregetnem. Juhéé. A triatlonra ráunva elment maratont futni. Göteborgi VB-n legjobb német lett, asszem 8ik hely, ilyesmi. Futott 2:26-os maratont! Nem semmi volt a csaj. Ja, meg ha el akarták rettenteni a triatlontól a gyerekeket, őt mutogatták. 35kg volt, hideg vízben rendszeresen két neoprént is felvett. És ez nem vicc!

Barb Linquist: Ő is abbahagyta már, ha jól emlékszem Athén után. Jó pár VK-t nyert, VB-n 2ik volt 2002ben, és 2003-2004-ben is vezette a világranglistát. Amiért nekem tetszett a csaj, az a mentalitása. Kiváló úszóként, nagy barinőjével, az Atlantában 4×200 gyorsváltóban olimpiai bajnok Taorminával (mellesleg 2004 világbajnoka) rendszeresen összebeszéltek, és addig tolták a szökéseket, amíg csak bírták. Volt, hogy bejött, volt, hogy nem, de amikor egyszerre abbahagyták, a versenyzők egyöntetű véleménye volt, hogy nagyon fognak hiányozni a mezőnyből. Ilyen gyilkosok azóta sincsenek a nőknél.

Emma Carney: az emlegetett atomnő. Úszásban Krolik-i szinten mozgott, azaz utolsó 10ben evickélt ki mindig. Innen viszont mintha motoron ült volna. Krolik idejében ugyebár nem volt bolyozás, azaz relatív könnyen fel lehetett kerékpározni. Nos, Emma ezt megcsinálta bolyozós időszakban is. Úgy mászkált fel a bolyok között, mint ha a legtermészetesebb dolog volna. Általában nem nagyon izgatta, hogy ki állt rá, mert ha már felért szokás szerint le is futott mindenkit. Erika is köszönhetett neki pár szép eredményt, hiszen többször is együtt szálltak le. 12 VK nyert, igazi terminátor volt.

Michellie Jones: All round versenyző. Kétszeres világbajnok rövidtávon. Az első Olimpián, Sydneyben tőle várták a tuti aranyat az ausztrálok, aztán jött a McMahon a semmiből, elorozta az aranyat, aztán jól befejezte. Michellie folytatta, nyert nem kevés VK-t, aztán elment hosszútávozni. 70.3-akon is kifejezetten jó volt, és IM-en is nyert egy ezüstöt, majd egy világbajnoki címet a triatlon Mekkájában, Hawaii-on.

Natascha Badmann: mosolygó gyilkos. A nem bolyozós érában még rövidtávon is nyert ezt-azt, például EB érmet 97-ben, de ez csak előjáték volt a hosszú karrierje előtt. Hawaii-ra fókuszált, és 6szor is megnyerte, mellette számtalan nagy Ironmant még. Úgy futott, hogy közben mosolygott, igen kellemetlen lehetett ezt látni a küszködő ellenfeleknek.

Paula Newby Fraser: Kona királynője, ahogy nevezik. Rövidtávval nem sokat babrált, 86 és 96 között nem kevesebb, mint 8 alkalommal húzta be a Hawaii Ironmant. Zimbabwe-ban született, de Boulderben szocializálódott a triatlonra, mint minden valamirevaló Hawaii menő.

Vanessa Fernandes: a dobogó harmadik fokán áll a sárkányfű árus. Naptárra kevesebbet került fel, mint VK dobogóra, ez biztos. 12 VK cím, egymás után 5 (!) Eb cím, VB cím, és Pekingben olimpiai ezüst. Jelenleg kicsit hosszúra nyúlt pihenőjét tölti, de szerintem még látjuk feltépni az aszfaltot.

Emma Snowsill: Háromszoros világbajnok, és regnáló olimpiai bajnok. Ezen felül mindent nyert, amit illik. A nagy zsozsós versenyeket is behúzta, mint Des Moines vagy Minneapolis, tehát anyagi jellegű problémái sem lesznek öreg korában. Jelenleg nem annyira acél, de mivel ezt többször eljátszotta már, Londonban senki se fogadjon ellene. Futni nagyon tud, ő az, akivel még karrierem vége felé is csatában voltam gyengébb, vagy nem annyira gyengébb napjaimon futásban. Pekingben 33perc elejét futott. 40fokban, hegyen-völgyön! Beteg.

Chrissie Wellington: Bár Ironman, illetve Ironwoman a lelkem, én mégis az első helyre teszem, mert amit művel, az mindent felülír. Háromszor nyert egymás után Hawaii-t, ma már minden csúcsot ő tart. Legjobb idő (2011-ben sérülten!) Hawaii-on, és abszolút legjobb idő Rothban 8:18-cal! Rendszeresen ér be top 10-ben fiúkkal együtt, az idejét nézve nem meglepő. A legbrutálisabb rekordja az, hogy eddig ahányszor csak elindult Ironman-en, mindig nyert! Lehengerlő. 2012-t pihenéssel tölti, állítólag gyermekáldást szeretne. Szülés után meg általában jobbak a nők. Na az valami frenetikus lesz…

Sokszor tapasztalható sportágunkban az a mentalitás, mint amit a fogyókúrázók alkalmaznak előszeretettel. Amikor a mérleg már látványosan többet mutat, egy valamirevaló túlsúlyos elkezd izomból fogyókúrázni. Letép magáról 2-3 kilót, hogy aztán akaratereje fogytával, avagy teste jelzéseinek engedelmeskedve felhagyjon az aszkéta üzemmóddal, és gyorsan visszakapjon 4-5kilót.

Ez a sportban úgy nyilvánul meg, hogy mondjuk egy amatőr kitalálja hirtelen vezérelt ötletből kifolyólag, hogy bizony ő Ironman lesz, vagy fél vasember, vagy bármilyen fémember. Szóval akkor ez a koma tőle merőben eltérő életritmust kezd el élni, szabadidejének 110%-át az edzések teszik ki, és véres –taknyos vicsorgással veri a levegőt Nagyatádon, Klagenfurtban, vagy bárhol a világon. No, jobbára ezek a fényes pillanatok egy finisher érem kiakasztásával végződnek a garázsban, és az úriembert évekre elvesztettük, mint triatlonost. Elmegy szuszogni pár évre, míg valamilyen újabb ötlet be nem ugrik. Megdönteni a 14órás egyéni legjobbját, megmászni a Mont Everestet, ilyesmi.

Ezek a fellángolások oly jellemzőek a magukat eliteknek hívók körében is. Főleg azoknál, akik a sport mellett kénytelenek valami mást is csinálni a megélhetés érdekében, avagy valamilyen komoly iskolát végeznek. Ideig-óráig megy az „egy seggel ülök meg két lovat” effektus, de aztán győznek az ingerek, és maguk alá gyűrik az embert. Depresszió, kiégés, hogy irgalmatlanul műveltnek látszódjak, burnout szindróma lesz a végállomás. A sportág szempontjából pedig ugyanaz, jó ideig viszlát az ilyen sportolónak.

Mi a megoldás?

Fenntartható módon kell edzeni!

Mit is jelentsen ez? Fel kell mérni, hogy mennyi stressz éri az illetőt csak úgy az élete miatt, aztán meg kell nézni, hogy a sportoló amúgy körülbelül menyi stresszt bír feldolgozni anélkül, hogy non-stop idegbeteg lenne, vagy csak szimplán a teljesítménye csökkenni kezdene, akár a suliban, akár melóhelyen, akár a sportban. Az edzés, a vizsgák, a tárgyalások, a gyereknevelés, mind-mind ugyanúgy stressz faktor számunkra. Ha ezek meghaladják a befogadó képességünket, akkor egy idő után borul a bili.

Ezt elkerülendő, adódik két opció: vagy annyit edzünk, amennyi még éppen belefér az életünkbe, vagy az edzések beépüléséhez leveszünk a többi ingerből. Mindenki döntse el, melyiket tudja megtenni. Ezért fontos élsportolóknál 17-18 évesen mérleget vonni, hogy sport vagy tanulás. Világszinten a kettő már nem megy. Büfé szakon főiskola, vagy egy lightos esti suli belefér, nappali Műegyetem, Közgáz, satöbbi bajosan. Vagy ez nem fog menni, vagy az.

Amatőréknél is egyszerű a tétel: meg kell találni a sportra szánható időmennyiséget, az ésszel elosztani, majd a célnak megfelelően a lehető legokosabban edzeni ebben a kevés időben. Ennek Amerikában lassan kezd kialakulni a kultúrája. Úgy hívják őket: Time-Crunched Triathletes.

Ők az időhiányos triatlonisták, nekik nem kisebb edzők készítenek ma már terveket, mint Mark Allen, vagy Armstrong edzője, Chris Carmichael. Az ideológia egyszerű. Nagyjából 10órás hetekbe belepréselik a kulcsedzéseket, a bármelyik számban is elkövetett tötymörgést, és az amatőrökre jellemző, az elitekkel szembeni legnagyobb különbséget jelentő kilométer hajhászást elfelejtik. Így meglehet, kevesebbet edz az illető, de amolyan kis profiként az a 10óra mind értékes. Így az amúgy is agyonterhelt üzletember nem kicsinálja magát egy életre egy év alatt, hanem életmódszerűen rákattan a triatlonra, minden évben tengernyi versenyen vesz részt családostul, támogatva a versenyrendezőket, a környék turizmusát, és nem utolsósorban megmarad a triatlon fogyasztójaként, akiknek emiatt érdemes újságot kiadni, kerót gyártani, satöbbi. Valahogy minden összefügg mindennel.

Egy szó, mit száz képességektől függetlenül a folyamatos fenntartható edzésre törekedjünk, és így hosszú ideig kedvünket leljük majd a mozgásban. Ez egy 100%-ban csak edzésre fókuszáló Brownlee-nál persze 30órás heteket jelent, míg egy magyar profinál is 20körül kellene legyen. És innen lefelé a 10órás hetekig bezárólag, mindenki a tűrőképességének megfelelő edzésmennyiséget táplálja be magának! Leginkább attól tartózkodjunk, hogy más edzéstervét egy az egyben lemásoljuk. Tapasztalatom szerint ez a legtöbb esetben nem annyira jön be.